A vágy természete

Ágaskodik és dagad, minden perc hízlalja. Képtelenség másra gondolni alegységügyeletben, körlettakarításkor, miközben a fogkefe sörtéi ráfekszenek a folyosó hasadékaira, erőteljesen végigsöpörve a padlóréseken, előre-hátra, vagy az alaki foglalkozásokon: az embernek egyfolytában ugyanaz jár az eszében, és semmi sem térítheti el a gondolatait, sem a jobbra át, és a balra át még annyira sem. Akár napi parancsba adhatnák, mint a menetgyakorlatot, amit szintén teljesíteni kell, és valahogy ez is végtelen menetelés, csak máshogy: nincs kitaposott útja, és a célja is távoli, mindenképpen a kilométerek valóságán túli világba vész. Ez magától való, nincs rá utasítás, hacsak nem az ellenkezőjére, ahogy a vágyat tagadja a környezet is, a férfiközelség, a hálóterem kipárolgása, az ájult horkolás karéneke, a hajnali torna idején a kövön csattanó bakancsok zaja, a zárt alakzatban mozgó testek savanyú gőze.

Mind alaktalanabb: ívekhez, mozdulatokhoz, hangulatokhoz egyre kevésbé köthető. Nélkülözi a tárgyát, mert nem is a beteljesülés a lényege, sokkal inkább a léte maga, ahogyan a parancsok uralmát kérdőjelezi meg, feszítőn, fájdalmasan, türelmetlenül, s talán költőien: gyengédség lakozik a kantin harsányságában, puhaságról ábrándozik a szögletesség, befejezetlenséget ígérget a képzelet, a véges helyett a végtelent, a kimaradástól kimaradásig, utasítástól utasításig tartó tér-idő rendszert meghaladó másikat.

A vágy: lehetőség, s így időtlen, bár az ölelésre készülődés lehetősége távolibb, mint az ölésre készülődésé, de ebben a békehadseregben mindkettő egyformán feltételezés, s így az ölelés maga elérhetőbbnek tetszik, már ha tetszés kérdése ez és nem ösztöné.

A vágy a mindenséghez köt és egyben eloldoz tőle: fegyelemre késztet, kivárásra, miközben csendes esőként mossa az önuralom képességének partjait, hogy az omladék a legváratlanabb pillanatban temesse maga alá a katonát. A közelgő robbanásról árulkodik a remegés, a mondatokon eluralkodó ideges trágárság, a piros bicikliről szóló üzenetek harsánysága, a farkasnevetés. Sürgetővé válik az eltávozás, ami persze nem lohasztja majd a vágyat, pontosabban annak új alakját, az elvágyódást, de növeli, szabadságként jelölve a kaszárnyán túli univerzumot, s a szabadság cáfolataként a kaszárnyát, elmondhatatlanul szomorún, hiszen még ha kecsegtető is, de csak tévút ez: a kint sem szabad, legfeljebb szabadabb. Helyesebbnek tetszik hát a vágyat konkrét (ne mondjam: kézzel fogható) ölekhez kötni, maradva az elérhetőség talaján, az arcot létező vállgödrökbe temetni, elégedetten szusszanni e fontos állomáson.