Állomásposta

Tudni, honnan jönnek a hírek. Tudni jó, tudni bizonyosság és helyismeret: az állomásposta elől.

Az állomásposta kopottas épület. Jelentéktelen, szinte fölösleges. Peronvégi. Mintha véletlenül felejtették volna itt.
Pedig honnan tudná a hajnali első vonat vezetője, hol kell megállni. Máskülönben. Ha nem lenne állomásposta. Ehhez kevés a vasutas szív. Az csak a pontosságot tudja, percre verni. A helyet mutatni kell a vasutas szívnek itt. Itt verj, és ne tovább.
Megérkezni a postavonattal, szinte nem is a valóságból a valóságba.
Elfuserált film éjszakai felvétele, túlvilágítva sárgával. Rengeteg sárgával. Kerengeni kézikocsik között. Belesni a postavonat ablakán, merengeni az osztályozáson, követni a levelek útját. Rekesz, rekesz és rekesz.
Hátrafelé pillantás ez, váll fölötti. Elmenőben, a mozgás kiváltotta érdeklődés.
A mozgás lehetne a mesében is, de miért lenne a valóság ellentéte a mese.
A valóság ellentéte egy másik valóság, ezzel a korai ráébredéssel örvendeztet a hajnal. A postavonat a postavasutasok valósága. Az ő nappaluk.
Sötét nappal, világos éjszaka, ébren álmodás. Sötét nappal, a maga határaival. Saját mozdulatok. Levélröpték.
Elmenőben tehát.
Elmenőben és akkor ott pihennek az újságkötegek. Szinte fölösleges kupacok a szinte fölösleges állomáspostánál.
Nem is a bejárat felőli oldalon, hanem hátul.
Kevés a reménytelenebb látvány az újságkötegnél. A címbetűk innen kiolvashatatlanok, a képek takarásban. Elmosódva.

Nem érezni az újság illatát, az általános papírszagot, a maszatos nyomdafestéket, amelyet eltűrt a papír. Még szép, hogy. Az a dolga. A papír szagát, ami önmaga hír: működik minden, lehet hátradőlni. Az igyekezet megvolt, nézzük, mi hír még.
Hányszor érkezhet meg egy ember az állomásposta elé így. Hogy ugyanez legyen az élmény. Hogy érezze az állandóság megbízhatóságát. A kiszámíthatóságot. És az ezt már ismerem nagyon érzése végre felébressze benne az el innen vágyát.
És akkor már úgyis mindegy, hogy hiszen éppen most jött csak meg. Hogy minden el innen-érzés mögött ott a távol, ami ezúttal sem fogadta be. Visszaküldte az első postavonattal.
Meddig próbálkozhat menekülni. Meddig nem látja majd börtönkaszárnyának az állomáspostát, ahová minden szökési kísérlet után kénytelen újra és újra és újra bevonulni.
Az újságban mindegy, mi van. Az úgyis csak a ráadás. Mások szava, más élményekre. Egy idő után unalmas. Ha ráéreztünk az ízére: valahogy hiányzunk a hírekből. Kimaradtunk - nem bírt el a távlatosság. Kihullottunk az érdekesség és a fontosság rostáján.
Az állomásposta elé hullottunk, ahol meredünk a hajnali rengeteg sárgában az újságkötegre, alig ébren a feldolgozatlan és feldolgozhatatlan élmények hatásától.
Az állomásposta tömbje, vegyük észre, végül is teljesen közömbös. Az élettelen ablakok, mint a kitömött madarak szemei. Jeges közönyt árasztanak. Láttak már épp elég érkezést és elutazást, lepereg róluk bármi.
Lepereg minden élet filmje. Üresen forog a vetítőben az orsó, villódzik a rengeteg sárga.

Csupa sárga fény, csupa megvilágosodás. Dehogy börtönkaszárnya. Az állomásposta dehogy fölösleges. Vonatkozási pont, ahol ki-bejárhatunk a történetbe. Ha nem is a kedvünk szerint.

Napsugár

Örök árnyék, a főutca derekán, termeiben a napfényt nélkülöző. Tavasszal, nyáron élvezhetetlen, minden érzést megöl a meleg. Tél kell hozzá, hogy kiérlelje zamatát. A nyíló ajtó ilyenkor utat enged a friss hidegnek, a léghuzat felkapja és szétteríti a vitrinbe rekedt meleg illatot. Hatás és visszahatás: fürdeni benne, igya a bőr, és viszont: nyelje mohón a mindenfelől idehordott emberszagot.
Évszakfüggő örömök: a gesztenyepüré rumos aromája szépen maga alá rétegez minden egyebet, megkönnyítve a pultnál a választást.

A hidegkonyha termékei évente amúgy is csak egyszer tűnnek kívánatosnak, a szilveszter utáni másnapban, midőn a tömény szeszektől simára mart gyomor majonézes virslisaláta után kiált, s a még ájult város csak itt kínál táplálékot a nyugalomra vágyó bensőnek. A hagymadarabok már kiadták mérgüket a lobogó vízben, de maradt bennük elég jóságos savanyú, a száj és a lélek fáradtságához igazodó íz, éppen elviselhetővé téve a test háborgását, sunyi kis böfögésekkel töltve ki az estebédig hátralévő órákat.

Nem a saláták miatt érdemes tehát időzni itt, ahol kétféle jelenlét hangsúlyos: a fiatalabbaké (kik nem tanulván még meg értékelni az otthon édesét, a bolti oltárán áldoznak, s nem vennék észre a krémek mélyén lapuló műízt, bárhogy árulkodik is), vagy a télidőben is ballonos időseké (akik számára a lassú délután is susoghat még új, mellesleg eléggé unalmas és tartalmatlan meséket a betérőkről, híreket holtakról és főleg élőkről).
A forgókaros présből játékosan omlanak alá a gesztenyemasszából formált szálak a porcelántálkába. Kecses könnyedség, habos modor és kedvünkre válogatott mondatok. A képviselőfánk cakkos hátán nincs ideje megülni a porcukornak, az alumíniumtálca háromszögében somlói galuska fészkelődik, a krém gazdag mazsolamezőket oltalmaz a piskóta halmai között.

Minden a falánkságról árulkodik, gyengeségünkről, az ellenállás értelmetlenségéről, legjobb hát egyedül érkezni, ha nem rombolnánk a külvilágban rólunk épülő képet, a céltudatos ifjúét, álmodozni a sarokig húzódó műmárvány asztalnak dőlve, alámerülni a cukros magányban, nem osztozván senkivel az elfogyasztható gyönyörökön. Zene a fülnek az ígéretekkel terhes csörömpölés, a kivágódó kasszafiókban összebújó apró muzsikája. A kirakatüveget kitöltő villamos a bejárat előtt döccen. Onnan egy finom állomás vagyunk, innen maga az állandóság, apró értelmes válaszok otthona a miért vagyunk kérdésére: megédesíteni az életet.

Táncóra kezdőnek

Fiú az alkalmi bálteremben.

Elárvult szívek a falhoz tolt padokon: kihűlt gyermekszenvedély a lakkba vájt, érzelmes miniatűrákon. Lustán csillan a padló, hasadékaiban olajos fűrészpor álmodoz. Cserépkályhának dőlni, az ismeretlenbe utat hasító pengének látni szemmagasból a sötét nadrág élét, nézni a cipő orrán táncoló lámpafényt. Tétova. Keringőre kéri a lemezt a Tesla karja. Vihánc, vörösben lángoló ajakpárnák, egymásba kapaszkodó tekintetek. Kíváncsi, mohó szembogarak. Összegabalyodott érzések: felnőttnek lenni, túllenni a bálon, a délutánon, kókadt szendvicseken, sápadt vajakra aléló sonkaszeleteken, hamis szörpökön.

Alkalmi bálterem. Fiúk. Lányok.

Megérezni valamit a másikból, a kicsi puhaságokból, ravasz fodrokból, a vágyak készülődéséből, az el innen mégis marasztaló ragaszkodásából.

Hát mi a baj, fiúka, nem tudod, hogy megy ez – búgja megértőn a csontos tanárnő, s ragad magával. Az anya szánakozó gondossága, az asszony alapos gondossága: tanítani a fontos lépésekre, a szükséges fordulatokra.

Kar kitámaszt, tenyérbe fészkel a tenyér, forog a mennyezet: egy-két-há, egy-két-há, egy-két-há. Bátortalan szavak ha megpróbálnak a mondat fonalára fűződni, értelmet adni a gondolatnak: görögnek a hangok át a garaton, bukdácsolnak a nyelven, szökkennek a fogakon nekirugaszkodva a szabadba. Rugaszkodik a láb is, hogy a görcsös igyekezetet könnyed tánccá hajlítsa. Apró csosszanások, izmok játéka, büszkeségek: röpít a ritmus, játszik a képzelet, felszikráznak az üvegcsillárok, bársony omol, táncba olvad a tánc, kimért francia négyes, őrült shake, pattogó foxtrott.

A parkett ördöge.

Ölelni a csontos tanárnőt (a távolság valcerhez illő), kerengeni, míg mozdulatlan csíkká olvad a háttér: fiúk és lányok a megfolyt festményen, a pedellusné csuszkolta hajópadló, az élet melegéről duruzsoló cserépkályha. Táncóra kezdőnek. Az íze már megvan, édeskés melódia.

Az első villamos

A vidéki fiú rácsodálkozik az első villamosra. Felszínes benyomások, filozófiai mélységekbe ágyazva: zárt rendszerben is lehetséges a haladás.

Belátható távlatok: a pályaudvartól az Eszperantó téri kis boltokig, a vöröshajú fodrásznő üzletétől a tanácsházáig, a Kossuth Gimnáziumtól a kaszkósházig gyalog (útba ejtve a trafikot a Patyolat mellett), onnan egy megálló megint a tujával. Holnap újra, s aztán újra és újra. Megannyi bizonyosság, a tapasztalás maga, a tévedhetetlenség tudása, ahogy beleeszi magát a sejtekbe, az ösztönökbe, a mozdulatokban, s már nincsenek világos határok, hiszen ez az egész mi vagyunk, magunk. A kalauz kedves, bezárja az ajtót, az ülésdeszkák csíkosak, a világ kerek, s mi világosan látjuk benne a helyünket. A peronon, ahová parázsló cigarettával marka rejtekében is felléphet az ember, ahol édes dalt dúdol a szél, elbonthatatlan kötelékkel csomózva a lépcsőn ülők férfibarátságát. Oly idők ezek, midőn jó és rossz az, ami. Értelme van a szónak, és a kérlelhetetlenségnek: világképünk szilárd, elveink acélosak, életünk igaz. A kalauz bezárja az ajtót, a csíkos ülésdeszkák vékony lakkjában lakozó fény derengi be az arcokat.

Aztán már nemcsak a tanácsházáig jutni el, de az első talánokig, az esetlegek keresztútjáig, s a férfibarátságot is apró árulások kóstolgatják. Lehet így is élni? Lehet. Oda a régi bizonyosság, oda a peron, zárt szerelvény csikorog a síneken. Műbőrhuzat szívja az életerôt a hazafelé döcögő testekből, ugrándozik a táj, révedünk az új felismerésekre, nahát, ezek is mi lennénk. Nem biztos, hogy jobbak, vagy rosszabbak: mások – így nyugtatjuk magunkat, s lázas homlokunkat az üvegre szorítjuk, rázza szét a múltat a haladás, ha már így kell lennie ennek, kerüljenek a helyükre a dolgok, nemcsak egyenesen érni célt, lehet átszállással is, kerülőutakon.

Itt tartunk. Új idők, új tapasztalások, új eszmék, új önigazolások. Azért néha jó visszaidézni az első pillanatot, az őszinte csodálkozást, keresni a megfelelő szavakat a majdnem harmincesztendős hangulatokra, s megpróbálni úgy látni, mint akkor: tisztán.

A vágy természete

Ágaskodik és dagad, minden perc hízlalja. Képtelenség másra gondolni alegységügyeletben, körlettakarításkor, miközben a fogkefe sörtéi ráfekszenek a folyosó hasadékaira, erőteljesen végigsöpörve a padlóréseken, előre-hátra, vagy az alaki foglalkozásokon: az embernek egyfolytában ugyanaz jár az eszében, és semmi sem térítheti el a gondolatait, sem a jobbra át, és a balra át még annyira sem. Akár napi parancsba adhatnák, mint a menetgyakorlatot, amit szintén teljesíteni kell, és valahogy ez is végtelen menetelés, csak máshogy: nincs kitaposott útja, és a célja is távoli, mindenképpen a kilométerek valóságán túli világba vész. Ez magától való, nincs rá utasítás, hacsak nem az ellenkezőjére, ahogy a vágyat tagadja a környezet is, a férfiközelség, a hálóterem kipárolgása, az ájult horkolás karéneke, a hajnali torna idején a kövön csattanó bakancsok zaja, a zárt alakzatban mozgó testek savanyú gőze.

Mind alaktalanabb: ívekhez, mozdulatokhoz, hangulatokhoz egyre kevésbé köthető. Nélkülözi a tárgyát, mert nem is a beteljesülés a lényege, sokkal inkább a léte maga, ahogyan a parancsok uralmát kérdőjelezi meg, feszítőn, fájdalmasan, türelmetlenül, s talán költőien: gyengédség lakozik a kantin harsányságában, puhaságról ábrándozik a szögletesség, befejezetlenséget ígérget a képzelet, a véges helyett a végtelent, a kimaradástól kimaradásig, utasítástól utasításig tartó tér-idő rendszert meghaladó másikat.

A vágy: lehetőség, s így időtlen, bár az ölelésre készülődés lehetősége távolibb, mint az ölésre készülődésé, de ebben a békehadseregben mindkettő egyformán feltételezés, s így az ölelés maga elérhetőbbnek tetszik, már ha tetszés kérdése ez és nem ösztöné.

A vágy a mindenséghez köt és egyben eloldoz tőle: fegyelemre késztet, kivárásra, miközben csendes esőként mossa az önuralom képességének partjait, hogy az omladék a legváratlanabb pillanatban temesse maga alá a katonát. A közelgő robbanásról árulkodik a remegés, a mondatokon eluralkodó ideges trágárság, a piros bicikliről szóló üzenetek harsánysága, a farkasnevetés. Sürgetővé válik az eltávozás, ami persze nem lohasztja majd a vágyat, pontosabban annak új alakját, az elvágyódást, de növeli, szabadságként jelölve a kaszárnyán túli univerzumot, s a szabadság cáfolataként a kaszárnyát, elmondhatatlanul szomorún, hiszen még ha kecsegtető is, de csak tévút ez: a kint sem szabad, legfeljebb szabadabb. Helyesebbnek tetszik hát a vágyat konkrét (ne mondjam: kézzel fogható) ölekhez kötni, maradva az elérhetőség talaján, az arcot létező vállgödrökbe temetni, elégedetten szusszanni e fontos állomáson.