Napsugár

Örök árnyék, a főutca derekán, termeiben a napfényt nélkülöző. Tavasszal, nyáron élvezhetetlen, minden érzést megöl a meleg. Tél kell hozzá, hogy kiérlelje zamatát. A nyíló ajtó ilyenkor utat enged a friss hidegnek, a léghuzat felkapja és szétteríti a vitrinbe rekedt meleg illatot. Hatás és visszahatás: fürdeni benne, igya a bőr, és viszont: nyelje mohón a mindenfelől idehordott emberszagot.
Évszakfüggő örömök: a gesztenyepüré rumos aromája szépen maga alá rétegez minden egyebet, megkönnyítve a pultnál a választást.

A hidegkonyha termékei évente amúgy is csak egyszer tűnnek kívánatosnak, a szilveszter utáni másnapban, midőn a tömény szeszektől simára mart gyomor majonézes virslisaláta után kiált, s a még ájult város csak itt kínál táplálékot a nyugalomra vágyó bensőnek. A hagymadarabok már kiadták mérgüket a lobogó vízben, de maradt bennük elég jóságos savanyú, a száj és a lélek fáradtságához igazodó íz, éppen elviselhetővé téve a test háborgását, sunyi kis böfögésekkel töltve ki az estebédig hátralévő órákat.

Nem a saláták miatt érdemes tehát időzni itt, ahol kétféle jelenlét hangsúlyos: a fiatalabbaké (kik nem tanulván még meg értékelni az otthon édesét, a bolti oltárán áldoznak, s nem vennék észre a krémek mélyén lapuló műízt, bárhogy árulkodik is), vagy a télidőben is ballonos időseké (akik számára a lassú délután is susoghat még új, mellesleg eléggé unalmas és tartalmatlan meséket a betérőkről, híreket holtakról és főleg élőkről).
A forgókaros présből játékosan omlanak alá a gesztenyemasszából formált szálak a porcelántálkába. Kecses könnyedség, habos modor és kedvünkre válogatott mondatok. A képviselőfánk cakkos hátán nincs ideje megülni a porcukornak, az alumíniumtálca háromszögében somlói galuska fészkelődik, a krém gazdag mazsolamezőket oltalmaz a piskóta halmai között.

Minden a falánkságról árulkodik, gyengeségünkről, az ellenállás értelmetlenségéről, legjobb hát egyedül érkezni, ha nem rombolnánk a külvilágban rólunk épülő képet, a céltudatos ifjúét, álmodozni a sarokig húzódó műmárvány asztalnak dőlve, alámerülni a cukros magányban, nem osztozván senkivel az elfogyasztható gyönyörökön. Zene a fülnek az ígéretekkel terhes csörömpölés, a kivágódó kasszafiókban összebújó apró muzsikája. A kirakatüveget kitöltő villamos a bejárat előtt döccen. Onnan egy finom állomás vagyunk, innen maga az állandóság, apró értelmes válaszok otthona a miért vagyunk kérdésére: megédesíteni az életet.