Belátható távlatok: a pályaudvartól az Eszperantó téri kis boltokig, a vöröshajú fodrásznő üzletétől a tanácsházáig, a Kossuth Gimnáziumtól a kaszkósházig gyalog (útba ejtve a trafikot a Patyolat mellett), onnan egy megálló megint a tujával. Holnap újra, s aztán újra és újra. Megannyi bizonyosság, a tapasztalás maga, a tévedhetetlenség tudása, ahogy beleeszi magát a sejtekbe, az ösztönökbe, a mozdulatokban, s már nincsenek világos határok, hiszen ez az egész mi vagyunk, magunk. A kalauz kedves, bezárja az ajtót, az ülésdeszkák csíkosak, a világ kerek, s mi világosan látjuk benne a helyünket. A peronon, ahová parázsló cigarettával marka rejtekében is felléphet az ember, ahol édes dalt dúdol a szél, elbonthatatlan kötelékkel csomózva a lépcsőn ülők férfibarátságát. Oly idők ezek, midőn jó és rossz az, ami. Értelme van a szónak, és a kérlelhetetlenségnek: világképünk szilárd, elveink acélosak, életünk igaz. A kalauz bezárja az ajtót, a csíkos ülésdeszkák vékony lakkjában lakozó fény derengi be az arcokat.
Aztán már nemcsak a tanácsházáig jutni el, de az első talánokig, az esetlegek keresztútjáig, s a férfibarátságot is apró árulások kóstolgatják. Lehet így is élni? Lehet. Oda a régi bizonyosság, oda a peron, zárt szerelvény csikorog a síneken. Műbőrhuzat szívja az életerôt a hazafelé döcögő testekből, ugrándozik a táj, révedünk az új felismerésekre, nahát, ezek is mi lennénk. Nem biztos, hogy jobbak, vagy rosszabbak: mások – így nyugtatjuk magunkat, s lázas homlokunkat az üvegre szorítjuk, rázza szét a múltat a haladás, ha már így kell lennie ennek, kerüljenek a helyükre a dolgok, nemcsak egyenesen érni célt, lehet átszállással is, kerülőutakon.
Itt tartunk. Új idők, új tapasztalások, új eszmék, új önigazolások. Azért néha jó visszaidézni az első pillanatot, az őszinte csodálkozást, keresni a megfelelő szavakat a majdnem harmincesztendős hangulatokra, s megpróbálni úgy látni, mint akkor: tisztán.
No comments:
Post a Comment