Állomásposta

Tudni, honnan jönnek a hírek. Tudni jó, tudni bizonyosság és helyismeret: az állomásposta elől.

Az állomásposta kopottas épület. Jelentéktelen, szinte fölösleges. Peronvégi. Mintha véletlenül felejtették volna itt.
Pedig honnan tudná a hajnali első vonat vezetője, hol kell megállni. Máskülönben. Ha nem lenne állomásposta. Ehhez kevés a vasutas szív. Az csak a pontosságot tudja, percre verni. A helyet mutatni kell a vasutas szívnek itt. Itt verj, és ne tovább.
Megérkezni a postavonattal, szinte nem is a valóságból a valóságba.
Elfuserált film éjszakai felvétele, túlvilágítva sárgával. Rengeteg sárgával. Kerengeni kézikocsik között. Belesni a postavonat ablakán, merengeni az osztályozáson, követni a levelek útját. Rekesz, rekesz és rekesz.
Hátrafelé pillantás ez, váll fölötti. Elmenőben, a mozgás kiváltotta érdeklődés.
A mozgás lehetne a mesében is, de miért lenne a valóság ellentéte a mese.
A valóság ellentéte egy másik valóság, ezzel a korai ráébredéssel örvendeztet a hajnal. A postavonat a postavasutasok valósága. Az ő nappaluk.
Sötét nappal, világos éjszaka, ébren álmodás. Sötét nappal, a maga határaival. Saját mozdulatok. Levélröpték.
Elmenőben tehát.
Elmenőben és akkor ott pihennek az újságkötegek. Szinte fölösleges kupacok a szinte fölösleges állomáspostánál.
Nem is a bejárat felőli oldalon, hanem hátul.
Kevés a reménytelenebb látvány az újságkötegnél. A címbetűk innen kiolvashatatlanok, a képek takarásban. Elmosódva.

Nem érezni az újság illatát, az általános papírszagot, a maszatos nyomdafestéket, amelyet eltűrt a papír. Még szép, hogy. Az a dolga. A papír szagát, ami önmaga hír: működik minden, lehet hátradőlni. Az igyekezet megvolt, nézzük, mi hír még.
Hányszor érkezhet meg egy ember az állomásposta elé így. Hogy ugyanez legyen az élmény. Hogy érezze az állandóság megbízhatóságát. A kiszámíthatóságot. És az ezt már ismerem nagyon érzése végre felébressze benne az el innen vágyát.
És akkor már úgyis mindegy, hogy hiszen éppen most jött csak meg. Hogy minden el innen-érzés mögött ott a távol, ami ezúttal sem fogadta be. Visszaküldte az első postavonattal.
Meddig próbálkozhat menekülni. Meddig nem látja majd börtönkaszárnyának az állomáspostát, ahová minden szökési kísérlet után kénytelen újra és újra és újra bevonulni.
Az újságban mindegy, mi van. Az úgyis csak a ráadás. Mások szava, más élményekre. Egy idő után unalmas. Ha ráéreztünk az ízére: valahogy hiányzunk a hírekből. Kimaradtunk - nem bírt el a távlatosság. Kihullottunk az érdekesség és a fontosság rostáján.
Az állomásposta elé hullottunk, ahol meredünk a hajnali rengeteg sárgában az újságkötegre, alig ébren a feldolgozatlan és feldolgozhatatlan élmények hatásától.
Az állomásposta tömbje, vegyük észre, végül is teljesen közömbös. Az élettelen ablakok, mint a kitömött madarak szemei. Jeges közönyt árasztanak. Láttak már épp elég érkezést és elutazást, lepereg róluk bármi.
Lepereg minden élet filmje. Üresen forog a vetítőben az orsó, villódzik a rengeteg sárga.

Csupa sárga fény, csupa megvilágosodás. Dehogy börtönkaszárnya. Az állomásposta dehogy fölösleges. Vonatkozási pont, ahol ki-bejárhatunk a történetbe. Ha nem is a kedvünk szerint.